A demokratikus választások történetének talán egyik legnagyobb tanulsága, hogy semmi sem változtatja meg a demokrácia előtt kialakult emberi természetet, még a demokrácia sem. Úgy tűnik az emberek többsége ma is törzs nagyságú lelki közösségekben érzi magát, mint a prehisztorikus időkben, és így olyan törzsfőnökökre vágyik, akikbe ha elég emberfeletti képességet vetítünk bele, akkor csak követni kell őket, mert hiszen így tőlük függ a mi egyéni életünk boldogulása vagy boldogtalansága. A demokrácia ideájának kifejlődése viszont abból a történelmi tapasztalatból nőhetett ki, hogy a létszámban hatalmasra duzzadt és változatosan strukturált társadalmakban ez a működés már éppen önpusztítóvá válhat hosszú távon a közösségre nézve. Még ha igaz is lenne, hogy a piedesztálra emelt vezető a legkiválóbb emberi lény az adott posztra, egyetlen ember képességeire és „igazságosságára” épülő vezetés (ha egyáltalán lenne ilyen) még elvileg is csak rövid távon működhetne, és legkésőbb a vezető halála után káoszba fulladhatna a politikai közösség. (Lásd: Mátyás király esete az utókór visszavetített meseszerű nosztalgiáival!) A többpárti demokrácia éppen azért lehet működőképes hosszú távon is, mert a politikai felépítmény egésze nem függ az egyes hatalmi szereplők emberi hitelességétől, hanem úgy van berendezve, hogy az ellentétes érdekű hatalmi csoportok korlátozzák egymás korlátlan hatalomvágyát, és így – hogy cinikusan fogalmazzunk – amíg ezek egymással vannak elfoglalva, addig az emberek és általában a társadalom építkezhetnek anyagi és szellemi téren egyaránt.

Ezt egy mai Ezópusz a maga didaktikus modorában talán úgy magyarázná, hogy ma is farkasok küzdenek a területért és az azon élő préda feletti uralomért, a különbség csak az, hogy már nem mindig csak egy falka van egyszerre azon a territóriumon, ahol a juhok legelnek, hanem már legalább kettő. A konkurens falkák tagjai pedig a legelő körül portyáznak, és közben egymást ellenőrzik, hogy az egyik falka se egyen több birkahúst, mint ami a juhok természetes szaporulata, mert a farkasok generációi idővel megtanulták, hogy egyetlen falka korlátozás nélkül annyira levadászná a juhokat, hogy annak hosszú távon éhínség lenne a vége a farkasok számára is. Ilyen módon, amíg a rivális farkas-falkák egymással vannak elfoglalva, addig a juhok békésen hízhatnak és szaporodhatnak, és a gyarapodás illúziója közepette szinte már észre sem veszik, hogy továbbra is farkasok veszik körül őket, akik ugyanúgy az ő húsúkból élnek. A farkasok pedig a saját jól felfogott érdekükben hagyják, hogy a bárányok összes figyelmét a legelés és az emésztés kösse le. Csak kevés bari tudja, hogy a farkasok új vadászati törvényei és kialakult egyensúlya között nem az a farkas a legveszélyesebb, aki a nyáj körül kódorog és folyamatosan ellenőrzi a nyáj túloldalán kószáló másik farkast, hanem az, aki báránybőrbe bújik és úgy tesz, mintha egy lenne közülük, és rá akarja venni a juhokat, hogy jöjjenek vele egy olyan legelőre, ahol nincsenek farkasok – tudniillik csak ő. Ha a bárányok hallgatnak (mármint az álcázott farkasra), akkor lesznek birkák, akik vakon követik „megmentőjüket”, egészen a szakadékig.

Bár régi szabály a mesemondók körében, hogy az állatmesék allegóriáit nem szabad megfejteni a hallgatók helyett, de talán ez a hasonlat érthetőbbé teszi Churchill azon megjegyzését is, mely szerint a demokrácia nem jó dolog, csak még nem találtak fel jobbat. Bizony, a demokrácia csak az együttélést biztosítja egy optimális szinten, és nem arra való, hogy utópikus vágyainkat a földi mennyországról és a teljes igazságosság honáról megvalósítsa. Némi nagyzolással úgyis meg lehetne fogalmazni szellemtörténetileg, hogy az igazi demokrácia nem más, mint amikor az emberiség kinőve gyermeki illúzióit rájön, hogy az emberi társadalomban az optimum a maximum. De a mesénkből sajnos az is következik, hogyha nem több egymást kontrolláló falka van, akkor egy kontrollálatlan. Vagyis, ha nem demokrácia van, akkor valamilyen formában diktatúra, még akkor is, ha a legelésző nyáj azon része, amely gondoskodó szülőfigurára vágyik, sokszor jobban érzi magát a puhadiktatúrákban. És ez utóbbi tény arra is rávilágít, hogy ha a lelkekben feudalizmus van, akkor a mélyben egy hűbérúri rendszer hálózata fogja irányítani az emberek életét mintegy árnyékkormányként, még akkor is, ha a felszínen egy demokratikus jogrendszer áll. Így, ha már ennyire belejöttünk az illúziók rombolásába, azzal is szembe kell néznünk, hogy a demokráciának és a diktatúrának bizonyos értelemben lehet közös halmaza, vagyis egy ország úgy is működhet diktatórikusan, ha szervezetileg demokratikus intézményrendszerei vannak. Az igazán kiábrándító a demokráciában nem az, ami demokratikus, hanem éppen az, ami nem demokratikus a demokráciában. A történelem adja a legjobb példákat arra, hogy emiatt a kettősség miatt sokszor a legveszélyesebb diktátorokat is demokratikusan választották meg. A mélyben lévő éretlen antidemokratikus vágyak megszólításának egyik legárulkodóbb jele lehet azonban az, ha újra és újra a jövőbeni kollektív boldogság képzetét vetítik elénk, amit természetesen egy félisteni karizmatikus vezető hoz majd el. Ez még akkor is működhet, ha újra és újra bebizonyosodott már a történelem folyamán, hogy ha mennyországot ígérik nekünk a jövőben, akkora jelen könnyen pokollá válik. Hiába hallottuk már például valahol, hogy „Rákosi pajtás a boldog jövőbe vezet”, mindig jön egy újabb Rákosi pajtás és a legkülönbözőbb ideológiákra és hitrendszerekre hivatkozva jó alaposan bele vezet minket a boldog jövőbe.

De mindezt csak azért tehetik meg velünk, mert elhisszük a „rákosipajtásoknak”, hogy ők annyira fontosak, hogy őtőlük függ a boldogságunk és a személyes életünk teljessége, különben csak nevetnénk azon, aki azt sugallja, hogy őtőle függ a sorsunk. Sőt, csak azért lehet szemben álló lövészárkokba kényszeríteni embercsoportokat, mert az egyes emberek elhiszik, hogy nem saját maguktól függ a személyes életük minősége és lelki békéjük, hanem attól, hogy az ő képzelt nyájuk falkavezére-e az aktuális potentát. Így azután egy olyan önerősítő ördögi kör jön létre, amelyben elhisszük, hogy a politikai hatalom világa határozza meg a személyes életünket, és emiatt tényleg meg fogja határozni, mert így a hatalmi elitek ki tudnak minket használni egymás ellen, és az ezáltal tönkrement közhangulat tényleg megrontja a személyes életünk ízét. Emiatt aztán valóban úgy tűnhetne, hogy lenne okunk deprimáltnak lenni, ha a közállapotok minősége számítana az egyes ember valódi lelki jólléte szempontjából. Még szerencse, hogy nem számít.