Ha feltűnik még bárkinek is annak az abszurditása, hogy egy párt a médiaellenes üzenetét éppen a média felhasználásával juttatja el a nagyközönségnek, akkor további érdekes kérdések merülhetnek fel egy előítéletektől mentes hipotetikus elme számára. Ezzel az aktussal ugyanis az illető politikai erő azt közli a gyanútlan külső megfigyelővel, hogy ha ő használja a médiát, az jó dolog, de ha más politikai erő teszi ugyanezt, akkor rossz. Pláne, ha tudjuk, hogy az ún. médiafelület egy modern média-demokráciában a szavazatok, vagyis a hatalom megszerzésének eszköze, akkor a felszíni üzenetek mögött meghúzódó valódi üzenet ilyenkor valami ilyesmi lehet: ide nekem a kizárólagos hatalmat, de azonnal. Így, ha bárkit is érdekel még a formális logika a politikai propagandák vidám világában, akkor az efféle akciók enyhén önleleplezőek az akciózó párt valódi természetére vonatkozóan. De azért a felszíni alibi-üzenetek is igen tanulságosak és informatívak lehetnek ebből a szempontból.

      Ha például tudjuk, hogy minden propaganda csak akkor tud hatni, ha az motivációs érdekkel találkozik a célcsoportban, és egy politikai propaganda üzenetei közvetlenül vagy közvetetten mindig oda futnak ki, hogy melyik jól elkülöníthető embercsoportot kell gyűlölhető ellenségnek tekinteni, akkor felmerül a kérdés, hogy melyik ez a célcsoport, és milyen motivációs érdeket próbál felkelteni bennük ez a propaganda. Nyilván azok fognak rezonálni az efféle üzenetekre, akikben már eleve hatalmas adag tudattalan harag van felhalmozódva, és így kapva kapnak azon, ha valaki végre a bűnbakképzéssel projekciós felületet és ideiglenes levezetési csatornát biztosít a feszítő indulatnak, vagyis megmondja nekik, hogy kit kell utálni, és hogy ki a „hibás”. Ha pedig valakinek így tudattalan motivációs érdekévé válik, hogy higgyen az ilyen hangnak, akkor már nem is igazán számít, hogy igaz-e a felszíni érvrendszer és magyarázat az indulatra, hiszen az ebből a szempontból csak ürügy az eleve meglévő harag kivetítésére és levezetésére. A személyes tragédia ebben a működésmódban az, hogy az így rövid távon levezetett harag a rátanulással épp kivájja a gyűlölet csatornáját bennük, vagyis hosszú távon épp nőni fog annak mennyisége, azaz a harag egyre jobban felzabálja az életüket, és a saját legpusztítóbb indulataik áldozatává válnak; és mellesleg egy politikai elit érdekeinek eszközévé, amely csak felhasználja a pusztító-önpusztító indulataikat a saját hatalmi céljaira.

      Persze az is jó kérdés lehetne, hogy hogyan lépte át az ún. közbeszédben ez a bűnbakképző gyűlölködő beszédmód azt a határt, amikor ez már nem szégyen, hanem erény. Történetileg kellett lennie valakinek, aki az első lukat fúrta azon a gáton, amely ezen a lukon keresztül szétrepedt, majd átszakadt. Még ha valaki egy olyan nagy gyűjtőpártot is akar felduzzasztani, amibe az eleve szélsőségesen gyűlölködők is beletartoznak, tudnia kell, hogy maga a gyűlölet viszont olyan dolog, amit csak egy lukon keresztül lehet ráirányítani az ellenfeleire, amikor azonban az már kitágította a lukat és ömlik, akkor már arra is ráömölhet, aki addig másra akarta azt irányítani. És hiába mondja az illető, hogy semmi köze a dologhoz, mert ő már nem volt ott, amikor átszakadt a gát, az őáltala elindított hógolyóból kifejlődött lavina őt ugyanúgy nem fogja megkülönböztetni, amikor elsöpör mindent, ami az útjában áll. Így az, aki el akarja sodortatni az ellenfeleit a hosszú távon irányíthatatlan sötét tömegindulattal, az épp maga hozhatja létre a saját legveszélyesebb ellenfelét a tudta nélkül; pedig akár tudhatná is. Egy sokféle formában fennmaradt régi archetipikus történet szerint ugyanis egyszervolt holnemvolt egy butuska varázslósegéd, aki kiszabadított egy gonosz dzsinnt a palackjából, hogy az ellenségeire uszítsa, s így eszközként használja azt ellenük. Miután azonban a dzsinn teljesítette három kívánságát, már nem lehetett visszakényszeríteni a palackba, hanem addigi gazdája ellen fordult, és az addig eszközként használt rabszolga lett a végzete az elvakult mágusnak. Az emberiség kollektív tudattalan tapasztalata szerint tehát ez lehet a sorsa annak, aki „a zemberek” legpusztítóbb rejtett indulatait akarja felkelteni és felhasználni a saját hatalmi céljaira. És ezek az indulatok ugyanazok és ugyanúgy működnek, ha nyíltak és jól észrevehetőek, vagy ha rejtettek és kevésbé észrevehetően fogalmazzák meg őket azért, hogy komoly és szalonképes hatalmi tényezőnek mutassák magukat a nyilatkozók. De valójában a rejtetten gyűlölködők és megfélemlítők lelkivilága is ugyanúgy működik a mélyben, mint a nyíltan gyűlölködők és megfélemlítőké. Amit nemcsak az mutathat, ha azonos körben ültek valaha, hanem leginkább az, hogy követőik hétköznapi folklórjában ugyanazok a beszédfordulatok jelennek meg. Mert a hatásról ismerszik meg a valódi tartalom, és a burkoltabban gyűlöletkeltő csak abban különbözik a nyíltabban gyűlöletkeltőtől, hogy nehezebb megfogni a hétköznapi értelemmel és ezért tovább fejtheti ki a hatását. Ki tudja melyik a rosszabbik, vagy a jobbik…

MZ/XY